III.fejezet 3.rész

Naggyon-nagyon örülünk, hogy összejött a 100.000 megtekintés!
Köszönjük!!!
Ennek alkalmából új kinézetünk lesz, reméljük, az is tetszeni fog!!
Addig is jó olvasást!
Kiki :*

Harry szemszöge:

Végre kiértem az erdőből. Egy éles jobb kanyart véve, befordultam a legforgalmasabb utcába, ami a környéken volt, és csak rohantam, miközben segítségért kiabáltam:
-Segítség! Segítsen valaki!
-Mi a baj fiatal ember?-kiabált oda egy öreg bácsi.
-A barátnőm! Nem tér magához, kérem segítsen.-mondtam idegesen.
"A barátnőm" Mást nem tudtam hirtelen mondani, de bár igaz lenne.
-Nyugalom! Bár nyugdíjazás előtt volt az már, de mentős voltam. Eléggé messze van innen a kórház, Liverpoolban, gondolom addig nem akar elfutni a kisasszonnyal.
-Elfutnék én addig is vele, csak ne legyen semmi baja.
-Hozza be ide gyorsan -mutatott a kávézóra, ami előtt pont megálltunk.
-Rendben.-mondtam.
-Fektesse ide erre a kanapéra. Maga meg nagyon gyorsan hívjon egy mentőt!-utasította a pultos srácot, aki azonnal tárcsázott.
Annyira örültem, hogy van, aki segít. Hope, csak most ne add fel!!
-Lehet tudni, hogy mitől ájult el?-kérdezte a bácsi.
-Káb-kábítószert fogyasztott, és nagyon felizgatta magát lelkileg, ez után ájult el.
-Ó-ó, hát akkor itt nem lehet túl sokat segíteni, ebből toxikológia lesz.
-É-és ott mit csinálnak vele?
-Gyomormosás, infúzió.-mondta.
-Istenem, szegénykém. Hol van már az a kibaszott mentőautó!?-idegeskedtem.
-Nyugalom fiam!
-Nyugalom? Hogy lennék nyugodt, mikor életem szerelme itt fekszik élet és halál között, én meg csak itt ülök tétlenül.
-Látom nagyon fontos magának a kis-hölgy.
-Nagyon, el sem tudja képzelni, mennyire. Bárcsak ő is tudná ezt.
-Biztosan tudja.-mondta.
-Hát, nem úgy viselkedtem. És most nagyon lelkiismeret-furdalásom van, mert ez az egész miattam van.-öntöttem ki a lelkem, mikor felfigyeltem a mentőautó hangjára.-Ez gyors volt.
-A közeli mentőállomásról jöhettek.-mondta a bácsi.
Megálltak a mentősök, és el is vitték Hope-ot, de én nem mehettem velük, így egyből Jesst akartam riasztani:
-Telefonálhatok?-kérdeztem a pultos srácot, mert ugye nálam nem volt telefon.
-Persze tesó.
-Köszi, meg azt is, hogy hívtad a mentőket.-mondtam.
-Nincs mit, szívesen segítettem, mert tudom milyen ez.
-Ezt hogy érted?-kérdeztem.
-A barátnőm is kábítószer-túladagolásban halt meg, úgyhogy...
-Hát köszi ez most tényleg megnyugtatott, bazd meg a telefonodat!-vágtam a szavába, és lecsaptam a telefont, amin még nem is tárcsáztam-Inkább megyek máshova.
Fogtam magam és kimentem egy telefonfülkébe. Szerencsére volt nálam egy kis apró. Elég gáz lett volna vissza menni pénz hiányába. Idegesen, remegő kézzel elkezdtem tárcsázni Jess számát:
-087-9..-ömm hogy is van tovább? Basszus ezt nem hiszem el, nem jut eszembe. Ilyen nincs.-omlottam össze. Szemeimből már folytak a könnyek, az idegesség egyre jobban eluralkodott rajtam. Arcomat tenyerembe temetve üvölteni kezdtem torkom szakadtából.
"Én ezt már nem bírom. Én..én..Nem! Én nem adhatom fel! Pont én nem lehetek az, aki feladja. Küzdenem kell Hope helyett is!"
Szemeimet megtöröltem, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem Tom lakására. Legalább azt megjegyeztem, hogy merre kell menni. Úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy maratont, nem csoda. Fejemből nem tudtam kiverni ezt a mondatot:
"A barátnőm is kábítószer-túladagolásban halt meg"
De bármilyen meglepő, ez adott erőt!
"Márpedig Hope nem fog kábítószer-túladagolásban meghalni. Azt nem engedem."
Odaértem Tomhoz. Berontottam. Azonnal elmeséltem nekik, hogy mi történt.
-Mi-mi-miket beszélsz? Mi van Hope-al?
-Most kórházban van.
-Ezt nem hiszem el.-kezdett el sírni.
-Nyugi Jess ne sírj! Minden rendben lesz! Hallod?-mentem oda hozzá megvigasztalni.
-Harry. Igazad van. Meg fog gyógyulni.Menjünk be hozzá.
-Azt nem lehet.
-Mi? Mi az hogy nem lehet?-kérdezte Tom.
-Azt mondták, hogy ma már nem lehet látogatni, csak holnap.
-De én holnapig nem bírom ki.-mondta Jess.
-Nyugi, muszáj lesz. Hívd fel Zaynt, hátha megnyugszol egy kicsit a hangjától.
-Ez jó ötlet-mondta.

Jessica szemszöge:

"Sokkolt a hír. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindennek a tetejébe, most még kórháza kerül. Nagyon félek, hogy nem fogják visszaengedni hozzám Hope-ot."
Merengtem, miközben Zaynt hívtam.
-Haló! Szia kicsim minden oké?-kérdezte.
-Nem Zayn-törtem ki sírásban-Hope kórházban van.
-Mi? Nyugodj meg, mert így nem értek semmit. Mi történt?
-Valószínű, hogy túladagolta magát.
-Csessze meg, az nagy baj.
-Nekem mondod, és mi van, ha nem is engedik vissza Londonba.-kérdeztem Zayntől, halkan, mert nem szerettem volna, ha Harry meghallja, és még ezen is aggódna.
Épp elég neki ez, meg még pluszban a lelkiismeret-furdalás.
-Nyugi kicsim. Előbb gyógyuljon meg, aztán ráérsz ezen aggódni.
-Igazad van. Köszönöm.-mondtam.
-Mit?
-Hogy vagy nekem.
-Jessy én mindig itt vagyok. Szeretlek.
-Én is! Hamarosan találkozunk!
-Már nem bírom ki. Nagyon hiányzol.
-Te is nekem.-mondtam-De erősnek kell lennünk.
-Igen. Na jó éjt. Holnap hívlak, hogy mi a helyzet.-mondta Zayn.
-Rendben, jó éjt! Puszi.-mondtam.
Igaza volt Harrynek. Zayn tényleg megnyugtatott.
Este Tomnál aludtunk. Nem akartam haza menni. Nagy nehezen elaludtam, de egy órán belül fel is ébredtem. Harry egy percre sem csukta le a szemét.
***
Másnap reggel, mikor felkeltünk, magunkba erőltettünk egy-két falat gyümölcsöt -más nem ment volna le-, összepakoltuk Hope cuccát, és azonnal indultunk a kórházba. Mielőtt bementünk volna Hope-hoz, Harry ragaszkodott hozzá, hogy vásároljunk neki valamit. Mindketten a virág mellett döntöttünk.
-Szerinted mit fog szólni?-kérdezte, a csokorral  a kezében.

-Tuti siker.-kacsintottam neki, majd elindultunk.
Megkérdeztünk a recepciónál, hogy merre van Hope kórterme, aztán indultunk is a lifthez. Felértünk a harmadikra. A hatodik ajtó volt Hopé. A folyosón találkoztunk a főorvossal:
-Doktorút mondjon valamit Hope-ról!-támadta le Harry.
-Most jövök tőle.Szerencsésen megúszta egy gyomormosással, most infúzión van. Nem szenvedett semmilyen károsodást.
Nagy boldogan neki indultunk, hogy végre láthatjuk a leányzót, akiért mindketten nagyon aggódtunk, aztán mikor elhaladtunk az ablaka mellet, láttunk, hogy a szülei vannak bent. Harry ment elől, és már majdnem lenyomta a kilincset, mikor rászóltam:
-Harry ne! Várj. Hallgasd csak.-mondtam neki, mikor az ablakon keresztül megláttam Hope-ot sírni.
A beszélgetés kiszűrődött:
-Nincs apelláta! Örülj neki, hogy élsz! Szépen végigcsinálod az elvonót, és többet nem mész vissza Londonba! És nagy ívben kerüld el ezt a Harry gyereket.
Ezt meghallva tátva maradt a szánk. Ettől féltem. Harry csak bámult maga elé. Megszólalni sem tudott, csak leült csendben az egyik székre.