V.fejezet 17.rész

Meghoztam a legújabb részt. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! 
Kiki :*

Hope szemszöge:

Szörnyen éreztem magam. Itt hagyott egyedül. Jó megértem, hogy ki van akadva, de ehhez ketten kelletünk. A lényeg, hogy most már csak fél óra, és megtudom az eredményt. Nem tudom, mitől féljek jobban, attól, hogy terhes vagyok, attól, hogy valami más betegségem van, vagy attól, hogy Harryt elveszítem. 

Egekbe emelkedett pulzusszámmal, és az idegességtől rázkódó testtel ültem a váróban, míg egyszer csak kinyílt az ajtó, és kiszólt az asszisztens nő:

-Hope Richardson?

-Én vagyok.-mondtam.

-Jöjjön kérem.

Harry még sehol nem volt, így még inkább kétségbe esetten, álltam fel a székről.

Egyre jobban izgultam. A nővér becsukta az ajtót, majd beljebb tessékelt. Az orvos ott ült az asztalnál, és az eredményemet böngészte, majd mikor meghallotta, hogy köszöntem, felnézett, levette az olvasó szemüvegét. 

Egyszerre úgy éreztem, hogy közelednek a falak, a plafon egyre magasabbra emelkedik a padló pedig forogni kezdett a lábam alatt. Kis híján összeestem, ám a nővér még időben észlelte, a rosszullétet és azonnal megfogott.

-Jaj lányom, jól van?-kérdezte, majd a vizsgáló asztalhoz vezetett, és segített felfeküdni.

-Igen, csak egy kicsit megszédültem. Biztosan az izgalom miatt. Doktor úr, mondja, terhes vagyok?- kérdeztem türelmetlenül.

-Nem Hope, nem terhes.-mondta.

-Hát akkor mi a baj? 

-Az a helyzet, hogy önnek petefészek cisztája van.

-És ez pontosan mit jelent?

-A  ciszta önmagában nem jelent többet, mint egy tokkal körülvett, folyadék tartalmú üreg.-mondta- Ez okozta önnél a vérzési  rendellenességet, a fájdalmakat és a többi tünetet is. Hope, önnek nagyon nagy szerencséje van, ugyanis nem daganatos cisztáról beszélünk, és mivel nem rossz indulatú, ezért egy fájdalom és műtét mentes kezelésen fog átmenni. A kezelés abból fog állni, hogy néhány hónap alatt fogamzás gátló tabletta segítségével nyugalomba helyezzük a petefészkeket. Ez egyfajta hormonkezelésnek is betudható. Ezen kívül írok fel önnek fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő tablettát is. Rendben?
-Rendben, köszönöm.
-Ha bármi kérdése van, nyugodtan tegye fel azokat.
-Csak annyi, hogy ezek után még lehet gyerekem?
-Igen, ezek után lehet. Nyugodjon meg.-húzott egy nyugalmat keltő mosolyt a szája szélére, majd odaadta a recepteket és így szólt:
-Három hét múlva várom kontrollra.-és kezet fogott velem.
Meg sem tudtam szólalni, valahol örültem neki, hogy nem vagyok terhes, valahol pedig csalódott is voltam kicsit. Kimentem a rendelőből, akkor már Harry ott ült türelmetlenül az ajtóval szemközti széken.
-Na? Mit mondott?- ugrott fel.
-Megnyugodhatsz Harry Styles, nem vagyok terhes.-mondtam szemrehányóan, majd a leleteimet elraktam a táskámba, anélkül, hogy megmutattam volna neki, és elindultam kifelé.
-Hope várj, de mit mondott az orvos? Várj meg!
-Lényegtelen. Most légyszíves hagyj békén.-mondtam.
-De most mi a baj?
-Mi a baj? Még azt kérded, mi a baj? Szerinted nekem nem volt elég az, hogy lehet, hogy terhes vagyok? Erre jössz te, és ahelyett, hogy szeretően átölelnél, leordítod a fejemet, aztán amikor a legnagyobb szükségem van rád, te elmész. Köszönöm szépen.-mondtam, majd megfordultam, és viharos léptekkel elmentem.
Nagyon mérges voltam. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet, ezért inkább a buszt választottam hazajutási megoldásnak. Beraktam a fülembe a headset-emet, és a bömbölő zene mellett én is neki álltam bömbölni. Persze próbáltam visszafogni magam, nem akartam feltűnést, hátha meglát egy firkász.

Harry szemszöge:

Köpni nyelni nem tudtam ez után a kirohanás után, de lássuk be, jogos volt. Egy gyáva alak vagyok. Ajj Istenem valamit mindig el kell csesznem. Nem bírtam ki, ezt a tétlenséget, így bekopogtam az orvoshoz, és megkérdeztem tőle, mit mondott Hope-nak. A doki mindent elmondott, amitől a teljesen padlóra kerültem. Sokkal nagyobb baj is lehetett volna ebből, és én közben csak arra gondoltam, hogy mi lesz velem meg a hírnevemmel. Nagyon furdalt a lelkiismeret, így abban a reményben indultam haza, hogy Hope már otthon lesz, és bocsánatot kérhetek tőle, ám nem találtam otthon. A srácokat is faggattam, Jess-t is, de senki nem tudott semmit. Felmentem a szobámba, és elővettem a telefonomat, de hiába próbálgattam, nem vette fel. Kezdtem nagyon kétségbe esni, már sötétedett, és ő még mindig sehol. Mi van ha megint rosszul lett? Már majdnem azon voltam, hogy szólok a rendőröknek, amikor meghallottam, hogy odalent nyílik az ajtó. Telefonomat az ágyra hajítva rohantam le a lépcsőn, és amint megláttam a szerelmemet, a nyakába borultam.
-Hope, Hope, kérek bocsáss meg nekem, nagyon szeretlek, és bármi is történjék én mindig itt leszek, és soha nem állhat semmi közénk. Elég baj, hogy erre csak most jöttem rá, de ezerszer fontosabb az, hogy te velem légy és boldoggá tegyük egymást, mint a karrier.
-Harry, én...-kezdett bele.
-Kérlek ne mondj semmit, mindent tudok, az orvos elmondta, és én majd ápolgatlak. Hope,... én... szeretlek.
Tudom, hogy ezt már ezerszer hallotta a számból, ám ennek most hatalmas súlya volt a többi ''szeretlek-hez'' képest.
-Harry... én... én is szeretlek.-mondta, majd egy könny csordult ki a szeméből, rám nézett, majd egymás ajkaira tapadtunk.
A többiek csak álltak és néztek, majd a csók jelenetnél, mindenki elkezdett tapsolni, meg fütyülni.
Ezek után felkaptam, és felvittem a szobába. Nem volt hátsó szándékom már a betegség miatt sem, azonban látszott rajta a fáradság, így még mielőtt a többiek faggatni kezdték volna, elloptam előlük a lehetőséget.
Fent levetkőztettem, ráadtam az egyik pólómat, és befektettem az ágyba. Látszott rajta a megkönnyebbülés.
-Most pedig egy hatalmasat kell aludnod. Holnap mindent megbeszélünk.-mondta, majd melléfeküdtem, és lágy csókokkal próbáltam elaltatni.
-Harry!-szólt, mielőtt még majdnem elnyomta az álom- Ha terhes lettem volna, elhagytál volna?