V. fejezet 1.rész

~ Drága olvasók ! Amint látjátok, elérkeztünk a mi kis blogunkba egy újabb fejezethez. Remélem ez a (meglepő) fordulat sem okoz csalódást és továbbra is hűségesen követni fogtok minket. Nagyon köszönjük a rengetek támogatást/komikat/látogatást és a díjakat. Sokat jelent, még pedig akkor amikor nincs sok kedvünk az íráshoz, ilyenkor (személy szerint én) elolvasgatom a pozitív kommenteket és erőt merítek belőlük, mondván milyen sokan számítanak ránk. Szóval ne hagyjátok abba ezt a jó szokásotokat. ;))

Hozzá kell tennem, azokat a (néhány) dicsérő szavakat is köszönöm, amik az új kinézettel kapcsolatban érkeztek. Igyekeztünk most is a történethez illetve a hangulathoz megfelelőt alkotni. Örülök, hogy tetszik. :))

Na de ne húzzuk tovább szót, örülök, ha ezt is végig olvastátok .. itt a rész, jó olvasást. x

Sophia szemszöge:

Végre van egy kis szabadidőm a gyerekek mellett, ezért a heti magazint a kezembe véve, ültem le a kanapéra egy bögre kávéval.

Néhány oldalt rendesen áttudtam olvasni, amikor Liza rohant le a lépcsőn.
- Sophy!! Sophy!! Nicole el akar kapni.
- Héé, nyugi, gyere ide megvédelek!-nevettem fel.
- Lizaa!! Ne bújj el, úgyis elkaplak.-kiáltotta Nicole és futásnak eredt.
- Lányok! Ne rohangáljatok a nappaliba!-szólt rájuk az anyjuk a konyhából.
Mind a két kislány szót fogadva lassított le, bár azért még kergették egymást. Tudtam, hogy mi fog következni; mikor az anyjuk nem látja őket újra futásnak erednek. És igazam lett, pár perc múlva ez emeltre felrohantak sikítozva. Magamba csak elmosolyodtam és folytattam tovább az újság olvasást. Hihetetlen, hogy ilyen hamar kiismertem a lurkókat. Alig vagyok itt 2 hónapja és már jobban ismerem őket lassan, mint a saját anyjuk.
Au pair-ként (ejtsd:óper=bébiszitter) dolgozom már közel egy éve itt Londonban. Szeretem a munkámat, hiszen mindig is szerettem a gyerekeket. Nagyon sokat kellett ahhoz tanulnom és dolgoznom, hogy egy gazdag kerületben kapjak munkát. Szinte nagyon kevesen jutnak be ezekhez a családokhoz olyanok mint én; vagyis szegény családból származó "gyerekek". Nem sokára betöltöm a 20. évemet, szóval már nem igazán mondhatom, hogy gyerek lennék. Bár van amikor, Miranda - a lányok anyukája, a munka adóm - azt mondja, olyan vagy mint egy gyerek. Hiszen ha szórakoztatni akarod a kicsiket, neked is kicsinek kell lenned. Náluk mindig bejön, ha bohóckodom. Ez lennék én, nagy szavakban Sophia Sarah Maye, London városában élő au pair.

A családról csak annyit, hogy a gazdag környéken élnek, hiszen Miranda Hollis egy felkapott védőügyvéd, Georgenak pedig vállalkozásai vannak. Van két lányuk, Lisa Hollis(9) és Nicole Hollis(11) de tervezik a harmadikat is. Ami remélhetőleg azt jelenti, hogy lesz még munkám az elkövetkezendő években. Az én feladatom a házimunka mellett a gyerekekre való vigyázás, szórakoztatás ilyesmi. Náluk élek, így a családomtól távol, de vannak kisebb-nagyobb szüneteim, amikor haza mehetek. Remekül jövök, ki a lányokkal, szinte mintha a testvéreim lennének.
Miranda elköszönt a lányaitól és elindult vissza az irodába. Lassan én is letettem az újságot és ebédet készítettem. Csirke húst saláta ágyon tálaltam a lányoknak, akik megesküdtek, hogy ilyen finomat még nem ettek.

De tudtam, hogy csak azért mondják, hogy ebéd után kaphassanak fagyit.
Úgy döntöttünk, hogy a fagyit az udvaron fogyasszuk el a gyerekeknek tervezett játszótéren. Beleültem, az egyik hintába és enni kezdtem a fagyimat, persze közbe a fél szemem mindig a gyerekeken volt. Sosem lehet tudni, mikor okoznak bajt. Nicole a csúszda tetejéről integetett, míg Lisa körbe-körbe járkált mezítláb a homokban.

Megszokott délutáni rutin ment egészen 5 óráig, amikor Miranda és George haza ért.
- Lányok megjöttünk!-kiáltották már az előtérből. Lányok, a kártyákat eldobva futottak a szüleikhez. Én lassan felállva és összébb pakolva a játékokat köszöntöttem őket.
- Hozhatok valami innit?-kérdeztem udvariságból.
- Soph, mondtam, hogy nem kell minket is kiszolgálni.-mondta George.
- Nem tesz semmit.-válaszoltam őszintén, hiszen szívesen tenném.
- Hát jól van, akkor egy pohár vörösbort hozhatsz, hiszen ünneplünk.-kacsintott a lányokra, majd hozzá tette: - Szívem, te is kérsz?-fordult feleségéhez.
- Ki nem hagynám.-mondta, majd lányait vállánál fogva betolta a nappaliba.
Nem tudtam, mit ünneplünk, de egy jó évjáratú bort bontva siettem a nappaliba. Szerencsére nem maradtam le semmiről, így oda adva nekik ültem le az egyik fotelba.
- Lányok, szerintem ti is üljetek le.-mondta Miranda a lányoknak, akik csillogó szemmel nézték a szüleiket.
- A nagy hír az, hogy .. -kezdett bele George.- megszereztük az utolsó három One Direction koncertjegyet a következő Londoni koncertjükre.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!-ennyit lehetett hallani George bejelentése után, lányok magukból kifordulva ugráltak és sikoltoztak. Imádták a bandát, így ez a hír volt az amire a legjobban vágytak. Szüleik nyakába borulva sírtak az örömtől. Megmondom az őszintét, én nem rajongók értük. Addig annyira nem foglalkoztam a srácokkal, igazából nem érdekeltek a popsztár fiúcskák akinek mindenük meg van, amikért nekem keményen meg kell dolgoznom. De nem mondanám azt, hogy utálom őket, mert nem, de amennyit a lányok mellett hallottam illetve láttam bőven elég volt belőlük. a
- Soph, te nem is örülsz?-fordult hozzám George ezzel a váratlan kérdéssel.
- Miért is?-kérdeztem vissza, hiszen nem értettem.
- Háát a koncert miatt. Hiszen a tiéd a harmadik jegy.
- Öhm, de nagyon.-erőltettem mosolyt az arcomra, hiszen nem akartam megbántani őket. Én buta, gondolhattam volna, hogy nekem kell elkísérni őket. De azért mélyen reménykedtem, hogy nem. Nem baj, majd viszek könyvet vagy valamit, amivel elfoglalhatom magam a koncert alatt.
- Tessék itt a jegyed és a VIP kártyád, ezzel koncert után találkozhattok velük.-adta át Miranda.

Na ne!-első gondolat a fejemben ez volt. Még találkozni is kell velük?! Nagyon sok kedvem nincs hozzá, hogy ott bájologjak 5 beképzelt popsztárral. De ha megakarom tartani az állást, jó képet kell hozzá vágnom. Így eltettem ezeket a micsodákat és megköszöntem.

- Lányok a tiétek megtartom. Megkapjátok majd, ha addig jól viselkedtek.-mondta és a többi két jegyet a pénztárcájába rakta.

- Rendben anya, mi leszünk a legjobb lányok az egész földön.-mondta még mindig csillogó szemmel Lisa.
Leültünk és folytattuk a kártyázást, de szinte minden második percben a One Directionról volt szó. Már csak bámultam ki a fejemből és bólogattam. Nem tudtam elképzelni, honnan tudnak ennyi mindent:
" Úgy belenéznék, Harry gyönyörű zöld szemeibe!-mondta Nicole.
Ugyan már! Liam mogyoró barna szeme mindent visz!-vágott vissza Lisa.
Mit nem adnák érte, ha megölelnének minket.-olvadoztak tovább.
És ha adna egy puszit Harry, elolvadnék a karjába.-mondta Nicole és csücsörített."
- Oké lányok! Nem koncentrálhatnánk a játékra inkább?-kérdeztem meg, mert már komolyan untam ezt a nyáladzást.
- Nem!-vágták rá egyszerre és Nicole a tv felé indult.
Jaaaj ne! Ugye nem?-gondoltam magamban, ugyanis elindította a DVD-t.
- Ezaz!!-kiáltott Lisa és félre dobta a kártyákat, majd mindketten befészkelték magukat a tv elé. Igazam lett, - már legalább ezredjére - a srácok DVD-jét indították el.

Hihetetlen, hogy nem unják meg. Azért magamban hozzá teszem, hogy én már nagyon unom. Gyorsan össze pakolva a játékokat, fogtam egy újabb magazint és olvasgatni kezdtem.

Már vagy a harmadik újságot nyálaztam át, de ennek a filmnek még mindig nincs vége. Unottan felkeltem és a lányokat a nappaliba hagyva felmentem a szobába. Tudtam, hogy ilyenkor egyedül hagyhatom őket, hiszen még egy atomrobbanás sem képes elmozdítani őket a tv elől, ha One Direction megy.
Szobámban a laptopot megkeresve ültem le az ágyra, de hirtelen valami beleállt az oldalamba. Előkaptam a jegyet és a nyakba akasztót a zsebemből, majd megnéztem. Egy "jaaj" szaladt ki a számon, amikor megpillantottam a dátumot, 5 nap múlva pénteken lesz a koncert. Vagyis még 5 napig el kell viselnem a lányok folytonos fecsegését a srácokról - vagy még tovább - és az 5. nap saját magam által kell megtapasztalnom a legrosszabbat, egy koncertet. Mire vállalkoztam?!-nevettem fel, majd a googleba beütöttem az "ellenségeim" nevét, hogy legalább egy picit tájékozott legyek.
Estig nézelődtem a srácok után és meglepődve tapasztaltam, hogy rengetek hír van róluk. Ez furcsa, hiszen eddig - mielőtt ide jöttem - még nem hallottam róluk sokat. Bár ez maradhatott volna így is. Na mindegy, a lényeg az, hogy még 5 nap és találkozok a lányok álompasijaikkal. Őszintén megmondva egy picit elfogott az izgatottság és a kíváncsiság de ennek tudatában jött el az éjszaka a Hollis ház fölött.