IV.fejezet 13.rész - Péntek 13

~ Helloka. Meghoztam egy meglepetés részt, ami egy különkiadás féle. Mivel a 13.résznél tartunk, muszáj volt kihasználni a híres Péntek 13.-i nap körül forgó félelmeket. ^^
MINDENKI CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGGEL OLVASSA (+16) !
Remélem tetszeni fog ez a kis horrosr sztori (is). És remélem elérjük ez után a 
255 feliratkozót ! :)
Másrészről viszont nagyon szépen köszönjük a több mint 300EZER látogatót ! Fantasztikusak vagytok ! ♥  Jó olvasást. x

Péntek 13 - avagy valóság vagy álom ?

Hallgasd közben:

Hope szemszöge:

Nem értetem mi történik, mi ez a hely? Hol vagyok? Próbáltam feltápászkodni azonban a kezeim és a lábaim az ágyhoz voltak szíjazva. Megrémültem, nem értetem miért vagyok az ágyhoz rögzítve. Kapálózni kezdtem, leakartam szedni magamról ezeket az izéket. Nem, nem sikerült, a francba .. sírni kezdtem és vergődni az ágyban. A sírás egy rövid idő után sikításba ment át .. ki akartam szabadulni.

Hirtelen két alakot láttam meg, akik mellém lépve fogtak le.
- Kérem, engedjenek el!-könyörögtem nekik.
- Nem lehet.-mondta az egyik nagy darab, monoton hangon.
- Hol vagyok? Hogy kerültem ide?-adtam fel az erőlködést és elernyedtem a matracon.
- Mindjárt jön a doktornő és elmagyaráz mindent.
- De addig kérem .. legalább a kezem engedjék el.-vettem fel a normális arcomat.
- Na jó, de csak azt.-enyhült meg rajtam a másik.
Eloldozva a kezem egyből a fülemhez kaptam, nem akartam hallani a mellettem fekvők kiáltását, zokogását.

Pislogva próbáltam felidézni az emlékeimet ... SEMMI !!
A rohadt életbe, már századszor próbálom, de nem emlékszem semmire, olyan mintha nem lennének emlékeim. A sok gondolkodás után a fejem iszonyatosan lüktetni kezdett. Vissza fordulva a hátamra, hunytam le a szemem. Próbáltam kicsit pihenni, hogy utána újra gondolkodni tudjak. Azonban hirtelen egy kép ugrott be a szemem elé.

Igen, már emlékszem! Ezen a folyosón hurcibáltak végig. De akkor sem tudom, hogy hol vagyok és miért?! Ez az egész kezd egyre furcsább és rémísztőbb lenni. Vártam még pár percet és az ajtó kinyílt.
- Hope.-szólított valaki nyávogós hangon, nagyon ismerős volt ez a hang és amint felültem, megpillanthattam a ŐT, a rémálmomat.
- Szia, Dr.Swift vagyok. De szólítsd csak Taylornak.-ült le az ágyamra. Reflexből arrébb húzódtam. Mi a fasz? Ő, hogy kerül ide? Még, hogy doktor? Egyből felismertem.
- Mi a fenét keresel itt? Hol vagyok? Milyen nap van ma?-vágtam hozzá a kérdéseimet.
- Itt dolgozom. Egy elmegyógyintézetben vagy, és 13.a van, péntek.-válaszolta higgadtan bár éreztem élt a hangjában.
- Dehogyis! Az nem lehet, még csak 12.e van! Te meg nem dolgozhatsz itt, énekesnő vagy! Én ismerlek téged. Elakartad venni a pasimat.-kiabáltam neki a tényeknek hitt dolgokat.
- Hope, ez mind csak a képzeleted szüleménye.
- Nem igaz! Te voltál! Tudom, hogy te voltál!
- Micsoda Hope?-kérdezte még mindig nyugodt hangon. Kezdett az őrületbe kergetni ezzel a higgadt magatartásával. Amint egy picit elgondolkodtam beugrott egy kép, amint a nappaliban állok és egy fényképet nézek ami a falra van szegezve.
- A kép, a falon...-dadogtam.- Te tetted ugye?-akadtam ki ismét.
- Hope, nem értem miről beszélsz. Nincs semmi kép. Az utcán találtunk.
- Az utcán? Miféle utcán? Utoljára a saját lakásomban voltam, tisztán emlékszem.-erősködtem, mikor az a kép újra az agyamba férkőzött.
- Emlékszel? Na nem, azt már nem!-mondta erőteljesen és elővett a zsebéből egy fecskendőt. Leszedte a kupakját majd megkocogtatta tetejét, hogy egy csepp kijöjjön. Tudtam, hogy mit akart ezért hátrálni kezdtem, már amennyire lehetséges volt.

- Hé fiúk! Gyertek ide és fogjátok le. Be kell adnom ezt.-szólt a két nagydarab pasasnak, akik szempillantás alatt a matracba nyomtak.

- Neeee!!-tiltakoztam, de hiába.
- Jól van, Hope. Minden rendben lesz.-mondta majd belém nyomta a tűt és felnevetett.
Pillanatokon belül kába lettem, élettelenül lógtak a végtagjaim le az ágyról. Szemem előre meredt és hallgattam a néma csöndet.
Percekig vagy talán órákig feküdhettem így, amikor egy arc villant be a semmiből. Gyönyörű smaragdzöld szeme világított a sötétben, elmosolyodtam. A szemei fogva tartottak és úgy éreztem, hogy minden rendben - lesz - . Azonban egy ördögi kacaj szakította félbe az ábrándjaimat, a zöld szemeket felváltotta egy vörösen izzó szempár, száján is vörös rúzs volt, és amint meglátta, hogy értetlenül nézek ismét elnevette magát. Az egész légüres térben az ö hangja visszhangzott.
- Hope te beteg vagy.-ejtette ki ezeket a szavakat a száján. Erre villámcsapásként tértem magamhoz, pislogtam párat majd újra megláttam a koszos kórtermem falait, és a nagy neoncsövet az ágyam felett. Lenéztem a testemre és meglepődve tapasztaltam, hogy nem vagyok leszíjazva. Ennek hatására megmozgattam a csuklómat, majd óvatosan felültem és újból körül néztem. A szobában még rajtam kívül hárman feküdtek. Az egyik éppen aludt, a másik megkötözve meredt a semmibe, a harmadik a falat kaparászta miközben motyogott valamit. Elég félelmetes lett volna, ha égig nézve magamon nem jövök rá arra, hogy közéjük való vagyok. Ugyan olyan vékony koszos a testem mint nekik, ugyan olyan ruhánk van, és ugyan olyan beteg vagyok mint ők.

Ebben a tudatban dőltem vissza az ágyra és vártam. Fogalmam sincs, hogy mire, de vártam. Éreztem, hogy nem sokára történni fog valami, ezért feszülten, de vártam. Olyan volt talán, mint amikor a gyerekek várják a mikulást. Tudják, hogy jönni fog, vagy legalábbis valami történni fog ahhoz, hogy megkapják az ajándékot. Én is így vártam - volt amikor már nem bírtam az ágyamban lenni - ez a várakozás már kínzó volt.

De megérte várni - nem tudom, hogy napok vagy talán csak percek teltek el, de két faszi egy tolószékkel közeledett felém.
- Hope, most velünk kell jönnöd.
- Miért?-kérdeztem rá reflexből, bár igazából nem érdekelt.
- Vizsgálatok.-mondták majd beleültettek a tolókocsiba és leszíjaztak. Átvezettek azon  kihalt folyosón ami az elmémben megjelent nem rég, majd betoltak egy kórterem féleségbe. Volt néhány fémből készült műszer a nagyágy körül, ami a szoba közepén állt. Felette egy hatalmas lámpa, amiről azonnal elkaptam a tekintetem ugyanis vakító hatású volt.
- Meghoztuk.-mondta az egyik hapsi, majd kioldozott és könnyedén az ölébe kapva fektetett fel az ágyra. Ott is megkaptam a kezeimre és a lábaimra járó szíjakat.
- Köszönöm.-fordult felém az eddig háttal álló fehér köpenyes alak. Ő volt az megint, Taylor.
- Mit akarsz tőlem?-kérdeztem bátran, azonban amikor megpillantottam egy pengét a kezében, megijedtem.

- Szenvedni fogsz! Úgy ahogyan én szenvedtem, mikor még együtt láttalak titeket.-nevetett fel, majd az arca hirtelen komorrá változott. Nem értettem miről beszél? Mikor látott együtt kivel? Nem tudtam ezen sokáig agyalni, ugyanis megéreztem a penge élét a csuklómnál. Lenézve láttam meg, hogy a szíj ki van lazítva így alá tudta nyomni azt. Felszisszentem amikor húzni kezdte a bőrömön, egy picit még néztem azonban amikor a vérem kibuggyant hátra vágva a fejem, zokogni kezdtem. Taylornak még ez sem volt elég, a hatalmas vágásra rászorította a szíjat. Felordítva jeleztem, hogy rohadtul fáj amint a bőr bele mélyed a húsomba. Lassan az ágyat megkerülve indult el a másik kezem felé. Közben én a lámpába nézve próbáltam .. nem is tudom mit próbáltam igazából. Talán megvakulni? Vagy talán elbambulni, hogy ne érezzem a fájdalmat? Szerintem egyszerűen csak menekülni akartam. Menekül erről a szörnyű helyről, ás a fájdalom elől. Szemeimmel találtam egy-egy pontont a égők közepén és azt szuggerálva kezdett el forogni velem a szoba. Talán pörgetnek? Vagy talán a vérveszteség miatt szédülők? Vagy elfogok ájulni? - jutottak eszembe ezek a gondolatok, addig amíg a nevemet nem hallottam meg egy ismerős férfi szájából.